Gyermekkoromban egy ágyban aludtam az öcsémmel. Ő nyugtalanabb természetű volt, én jobb alvó, és szerettem kisajátítani a takarót is ehhez. Gyakran civakodtunk, folyt a harc a takaróért.
Egyszer különösen összekaptunk, aminek az lett a vége, hogy a takaróba becsavarodva lezuhantam az ágyról. A zajra feljött apa, és úgy döntött, hogy külön alszunk akkor éjjel. Én maradok az ágyban (az egész takaró az enyém!), öcsém pedig a kamrába kerül, és a régi összecsukható ágyon fog aludni. Öcsém tiltakozott, sírt, pánikolt, hiszen a kamrában sötét van, hideg, és mindenki messze van, senki nem hallja a jajveszékelését. Elégedetten hajtottam le a fejem, bár furcsállottam, hogy apa öcsémet büntette meg csak, de elhessegettem ezeket a gondolatokat, és örültem, hogy végre egyedül, kényelmesen alszom. Mint a mennyországban.
Eszembe jutottak a hittanoktatóm szavai. "A mennyország olyan hely, ahol nincs fájdalom, és mindenki együtt van." De beszélt másról is, és amikor ez felidéződött, egyszerre nehéznek éreztem magam ott az ágyban, mintha egy árny telepedett volna rám. A hittanoktatóm elmesélte, hogy milyen lehet a pokol. A pokolban sötét van, hideg, és mindenki messze van, senki nem hallja a jajveszékelésünket. Ekkor jeges fájdalom kezdett kúszni felfelé a testemen, magam előtt láttam öcsém arcát. Istenem, öcsém a pokolban van! És miattam!
Apám lépteit hallottam az ajtó előtt. Benyitott, és azt mondta: "Az egész ágy a tiéd. Remélem most már elégedett vagy." Majd lekapcsolta a villanyt a szobában, és becsukta az ajtót, én pedig egyedül maradtam, csak apám egyre távolodó csoszogását hallottam...
Ez a történet nem az én történetem.
Craig Thompson története, aki ezt leírta - rajzolta önéletrajzi indíttatású képregényében, a Blanketsben (magyarul takaróknak lehetne fordítani). A Blankets nehéz olvasmány, a szó szoros értelmében, ugyanis egy 600 oldalas, vaskos könyv. Nehéz olvasmány, mert ahogy olvassuk, nehéz szabadulni a feltörő emlékeinktől, nehéz legyűrni a könnyeinket.
Nehéz olvasmány, mégis egy pillanat alatt a csúcsra katapultálta íróját, Craig Thompsont, a legnagyobbak közé, nevét Alan Moore-ével, Gilbert Hernandezével együtt említik, maga Art Spiegelman pedig hódolatát, csodálatát fejezte ki Craignek levél formájában.
A Blankets tarolt, népszerűsége máig töretlen, megjelenése pillanatában (2003) instant magnum opus lett, a legkevesebb, hogy többszörös Harvey- és Eisner-díjas lett. Én mondjuk kevésnek érzem az Eisner-díjat, még ha jelenleg az az elképzelhető legrangosabb elismerés is, amit képregény kaphat.
A Blankets per pillanat a legjobb képregény, alfa és omega, a művészet megkoronázása. Craig Thompson pedig egy félisten. Pont.
Craig Thompson nem egy félisten, csak egy fiatal művész, aki jelenleg valahol Portlandben él. A díjaktól, elismerésektől abszolúte nem szállt el, egy közvetlen, barátságos, egyszerű fickó (vagyis épp az ellentéte a nagy varázslónak, Alan Moore-nak).
Első műve a Goodbye, Chunky Rice volt, még 1999-ben, amely egy kis teknős kalandjait regélte el. Majd jött az önéletrajzi Blankets, amely 4 évig készült.
Craig egy Észak-USA-beli városkában született, Traverse City-ben, amely jócskán eltért attól a képtől, amely a fejünkben él Amerikáról a kanyonjaival, pálmafáival, és cowboyaival együtt. Craig olyan városban cseperedett, amelyet az év nagy részében vastag hó borított. Hótakaró...
Ez a történet a mi történetünk.
A gyermekkori és kamasz élményeket eleveníti fel. Az iskolás élményeket, amikor a testvéreddel játszottál otthon, és minden olyan másnak tűnt. Az ágy egy hajó volt, amihez legénységet is verbuváltatok (mackó, paprikajancsi...), és nekivágtatok az álmok végtelen óceánján. Emlékszel?
Vagy, amikor az iskolástársaid elvették tőled a rajzodat, kigúnyoltak, és a csatornába löktek. Amikor nem tudtál figyelni az órán, inkább a hó hullását hallgattad? Amikor az öcséddel kóboroltatok a mezőn, és találtatok két szarvasmarhakoponyát. Felvettétek őket, és hirtelen szellemekké válva suhantatok át a mezőkön. Emlékszel?
Vagy, amikor az iskola pincéjében levő kazánnal találkoztál először. Nem féltél tőle, megnyugtatott a duruzsolása, elringatott, mint egy dajka, emlékszel? És a magányra, az álmodozásokra, a nagy fogadalmakra, a felnőttek mindenhatóságára, Istenre, az angyalokra, emlékszel?
Ez a történet az ő története.
Craig Thompsoné, aki a Blanketsben visszaemlékezik mindenre. A jelen a múltból fakad, a valóság a mesékből. Ez az ő krónikája, elmeséli nekünk az ifjúkorát, hogyan találkozott először a hittanórák révén Istennel, hogyan támadtak fel benne az első kételyek a személytelen egyházzal szemben, a keresztény táborokról, és arról, hogyan találkozott először a szerelemmel.
A Blankets gerincét az első szerelem megélése adja.
Craig az egyik táborban megismerkedik Rainával, a gyönyörű, komoly lánnyal, akivel rövidesen levelezni kezd. Életébe először megjelenik a MÁSIK, akinek rajzokat küld, várja levelét, felhívja, és vár a következő levélre. Majd találkoznak Rainával, elmegy a lány Michigan-beli otthonába két hétre. És a bimbózó virág szárba szökken. Megigézi Raina szobája/szentélye, a falakon lógó poszterek (PJ Harvey, Pixies, Sonic Youth - lánynak van ízlése!), de legfőképpen az ajándék, amit kap, amit Raina neki varrt: egy takaró, ami szent, ami minden, ami a mindenség, mert Őt jelenti.
Múlnak a napok, és fellobban a szerelem. Az a szerelem, ami (talán) csak egyszer jön el mindenki életében, a végzetes szerelem, az égrengető, a földindító, lélekegyesítő, ahol megszűnik a külvilág, tér, idő.
A könyv legszebb fejezete a Static. Ebben olyan személyes élményeket, érzéseket ír le Craig, amelyekkel én még nem találkoztam írott formában. A havas erdőben fekszik Rainával, a fák körülölelik őket, mint ahogy ők is egymást, csak a hó hull rájuk, és száguldanak át, a végtelenen, a hópehely-csillagok között.
Egyszer a hónak is el kell olvadnia, a szerelemnek is el kell múlnia. A hótakaró alól előbújnak a virágok, és új évszak jön.
Nehéz pontosan meghatározni, hogy mitől remekmű a Blankets. A dinamikus, valóságot mágiával felruházó rajzaitól? Hosszú, terjedelmes, élethosszt felölelő történetétől? A képi sík és a szöveg aranymetszésétől? Az egymást szervesen összekötő, egymásra utaló, egymással összefonódó képkockák ötletes megoldásaitól?
Ezektől még "csak" egy zseniális képregénykönyv lenne a Blankets, ezek csupán technikai széklábfaragások, amelyekre Eisner-díjat szokás adni "csak". A bűbáj abban rejlik, hogy a Blankets felülkerekedik a képek és szöveg kettő dimenziójánál.
Craig Thompson műve azon kevés művészeti alkotások egyike, ahol az alkotás meghaladja a stílusokat, formát, és minden gátló tényezőt, amely az írót és olvasót akadályozhatja a kommunikációban. A Blankets nem csak egy képregény, több annál, története az ÖRÖK történet. Néhány tollvonással, apró utalással hegyeket mozgat. A kevesebb több elvét okosan alkalmazza. 
Sokszor oldalakon keresztül csak hólepte fákat, ágakat látunk. Kell-e ide szó, lehet-e ehhez többet hozzátenni? Kétlem.
Néhány képkocka, és amikor Raina testvérei először mutatkoznak be Craignek, látjuk, felfogjuk a drámát: a fogyatékos családtagokat, akik mégis a történet kis-istenei.
A takaró-szimbólum végigkíséri a könyvet, mintha bennünket is körülvenne, betakarna, és hallanánk Raina halk, szomorú énekét.
Craig Thompson nem egy könyvet írt nekünk, az életét tárta elénk. Egymás után szakítja fel régi sebeit, talán tudván, hogy a mi sebeink is felszakadnak. Olyan nyíltan, őszintén, bátran beszél hozzánk, ahogyan kevés író képes.
A Blankets az a könyv, amit, ha elolvasunk, elkezdjük újra. A varázs még tart, a csodából még részesedni akarunk, amíg lehet. Hátha csak egy álom volt, hátha másképp végződik, hátha happy enddel.
Menetelek a hóban, ami takaróként lepi be a vidéket. Minden múlandó, a hó is elolvad egyszer, és az életem is csak egy pillanat töredékéig tart, elillan, akár a leheletem a ködben. Addig azonban megyek tovább, és boldog vagyok, hogy nyomot hagyok a világban, egy lábnyomot a hótakaróban.
Ez a történet az én történetem.
