Vannak a pokolnak nagyon nehéz esetei, amelyekből a kilábalás csak a véletlennek köszönhető, illetve cérnaszálnyi reménynek. Talán a pokol közvetlen szomszédságában van a mennyország, át is lehetne látni.
Nick Cave pokla nem ilyen, nem személyreszabott pokol, és ebből a kilábalás sem lehetséges, mert nincs hová. Nincs menny, mint alternatíva, mint ellenpont, csak a mélység mélysége, a lélek feneketlen vákuumja.
Az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát világába bizony van átjáró. A kapura a sötét amerikai Dél szélverte pusztaságában mutat az író, talán létezik is valahol anyagi valóságában is. Ha ezen belépünk, nem jutunk sehová, pontosabban a nem-létbe, a teljes reménytelenség vidékére, az Ukulore-völgybe jutunk. Itt élnek az ukuliták, egy beteg, belterjes, élősködő közösség, amelynek Isten már régen hátat fordított, csak a bigott, gyilkos vakhitet hagyta ott, mint a szarát. Talán nem is volt ott soha Isten, csak egy torz, fekete árny és amit az angyalai tündöklésének hiszünk, csak tompa üresség, amely mögött felsejlenek a tetves szárnyak.
Ebben a közösségben él a könyv központi karaktere (főhős kifejezésről itt nem beszélhetünk), Euchrid Eucrow, aki a nyomorultak közt is megvetett, pária. Nyomorékként, némaként, kitaszítottként az összes emberi gonoszság rá zúdult, ami csak gonosz emberi szívben megsarjadhatott.
A könyv első fejezetében talán még olyan illúziónk is támadhat, hogy Euchrid valójában Nick Cave alteregója, és a szüleivel való ambivalens viszonya ihlették Euchrid végtelenül romlott apa-, és anyakarakterét. Az Ukulore-völgyben átlagos polgárok ők: az anya az őrületig alkoholista fél-barom, aki a saját trágyájából főzött bűzös pálinkájával mérgezi a környékbeli munkásokat. Az apa perverz szadista, aki élőlényeket fogdos össze, hogy aztán a félholt állatokat dögkútba vetve harcoltassa egymással. Ez a dögkút egyébként a könyvbéli pokol mikro-jellemzője is: nincs kiút, nincs remény, az egyedüli életforma csak az őrjöngő, vérgőzös erőszak.
A történet egy részét tehát Euchrid szemszögéből kísérhetjük végig, akinek a mindennapos megaláztatás a jussa, és ezért elbújik, elmenekül, amikor csak tud, el a vérengző közösségtől, el a gyűlölt szüleitől a város határán levő Fertőföldre, amely gőzölgő miazmája otthonként fogadja be. Saját világot épít, részben tudatosan, részint bomlott elméjének hallucinációi során isteni sugallatra (Isten csöndje, hiánya ezeken a jelenéseken érezhető leginkább). Kiválasztottként éli meg a bántalmazásokat, amelyből egyszer eljön a megváltás. Ez manifesztálódik a könyv harmadik részében, ahol már saját, groteszk birodalmában trónol, fájdalomból, vérből és kelésekből font koronával a fején.
negatív fejlődéstörténetként is értelmezhetjük a művet, bár igazából nincs mihez viszonyítanunk. Az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát nem vonultat fel sok pozitív szereplőt, mindössze kettő nőalak említhető meg, akik törékeny virágok valahol a kietlen pokol határán. Az egyik egy kurva, akit Cave mégis a végeláthatatlan gyötrelmek enyhítőjeként ábrázol, kinek öle több szentséggel bír, mint bármely egyház abban a világban, és azon kívül. A másik Beth, aki maga a szűzi ártatlanság, változást hoz a közösségben, és emellett indikátora a mérhetetlen förtelemnek, amely körülveszi őt.
Nehéz elképzelni, hogy Cave hogyan volt képes ennyire reménytelenül sötét világot teremteni, mégha ennek nagy része a mi világunk ilyen-olyan, ferde, vagy élethű tükre is. A könyv nyelvezete is nehéz, vagy lázas, biblikus látomásai, vagy gyomorforgató erőszaklitániái teszik próbára az olvasót. Ha más írja ezt a könyvet, talán el is veszünk a káoszban, de Nick Cave tolla legalább annyira sodró, mint a zenéje. A From Her To Eternity önkívülete, a Firstborn is Dead éjfekete bluesa, vagy a Your Funeral... My Trial kiábrándult lírája mind visszhangzik a könyvben, halljuk Nicket, amint kántálja, énekli, üvölti vagy hörgi, köpködi a szavakat, regél egy élet nélküli életről, menny nélküli pokolról, remény nélküli világról, amelyet fekete eső ver, és önt el, duzzasztva a lemoshatatlan szennyet.