O n e i r o m a n t i k a
(Neil Gaiman - The Sandman)
Ébrenlét
Néhány éve, a különböző képregényes fórumokon hangot adtam abbéli szkepszisemnek, hogy a Sandman soha, de soha nem fog megjelenni itt, Magyarországon. Azzal érveltem, hogy az itteni, felnőtteknek szánt képregényes kultúra még mindig gyerekcipőben (sőt, pelenkában) jár, a néhány ígéretes kezdeményezés ellenére. A magyarok csak legyintenek a képregény szó hallatán, a könyvesboltokban sokáig hiába lehetett keresni az ilyen jellegű köteteket, a képregény sokáig csak az újságosoknál kapható Garfield, vagy pókember füzetekre korlátozódott. Na jó, volt 1 (azaz egy) darab Maus a 2000-es évek elején.
Az ok? Ha cinikus akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy a magyarok lusta disznók, semmit sem olvasnak, csak a TV előtt röfögnek (és ez jókora sarkítás lenne). Nyílván nem lehet ezt így elintézni, valami oka csak van, hogy nem honosodott meg itthon a képregénykultúra annyira, mint más, nyugatabbi országokban, de ezt derítsék ki a szociológusok, hajrá!
Aztán lassan kezdtek feltünedezni az első fecskék: Scott McCloud - A képregény felfedezése; Marjane Satrapi - Persepolis; Alan Moore - Watchmen, pár igényes Batman kötet, stb. Oké, mondtam, ám Sandman úgysem lesz, ezt felejtsük el. 11 kötetnyi képregényt ki fog kiadni itt? Ráadásul mindenféle mozis apropó nélkül? Ááá, haver, ez kiadói öngyilkosság lenne!
Még jó, hogy nem fogadtam senkivel, bár, amilyen öntelt vagyok, megérdemeltem volna, hogy rábasszak, és a gatyámat is odaadjam valakinek.
Az a szituáció, hogy igenis akadt egy bátor kiadó, a Cartaphilus, aki bevállalta a Sandman eposz kiadását. Hangsúlyozva: BÁTOR kiadó. A Cartaphilusnak nem lehet eleget hálálkodni ezért, én is leborulok ezek a derék fickók előtt. Nem tudom, hogy arab olajsejkek rokonai-e, vagy csak szimplán irodalomkedvelők (gyanítom, hogy az utóbbi), de a Cartaphilusos gyerekek csak úgy fossák a minőségi, igényes, változatos, és olvasható kiadványokat (Bukowskik! Kerouacok! Legendák élve, vagy halva! Vianok!) Köszönet!
REM
Az előjáték kicsit hosszú lett, de így könnyebben belevághatunk a lényegbe.
Mi is az a Sandman? Egy elsősorban felnőtteknek szóló 10+1 kötetes, 75 részből álló képregényfolyam. Itt kihangsúlyoznám: a felnőtteknek szóló alatt nem azt kell érteni, hogy tele lenne puncival például, hanem inkább azt, hogy a szöveg, és képi világ a húszon túliak világát célozza meg. Igen, horror is van benne.
Szerzője Neil Gaiman, jelenkorunk urban fantasy mestere, popkultúrális ikon, Tori Amos jó cimborája és múzsája (!). S nem utolsósorban friss házas, 3 gyerek és számtalan könyv atyja.
A Sandman indulása megegyezett a másik két klasszikus, a Watchmen (Alan Moore) és a The Dark Knight Returns (Frank Miller) keltezésével, és nem véletlenül említem eme két alkotással, itt is egy mítosz újragondolásáról van szó. A Sandman, azaz Homokember főleg az angolszász kultúrában van jelen, csodálatos lény, aki lefekvés után álmporral hinti be a gyermekeket, hogy szépet álmodjanak. Ez az alak utána az 1930-as években egy ..... kéregénysorozat formájában manifesztálódott, mint maszkos szuperhős, mi más.
Gaiman ezt az elfeledett, és ma már vállalhatatlan karakert vette alapul, teljesen átdolgozta, és megreformálta.
A szuperhős jelleget is átértelmezte szerencsére, nem a röhejes maskarán és a teátrális bűvészkedésen van a hangsúly, hanem inkább egyfajta mitológiába öltött mágikus realizmuson.
Gaiman világában a különös családot alkotó hét végtelené a főszerep, istenségeké, vagy entitásoké, akik a világ kezdete óta együtt vannak, és itt is lesznek a világ végezetéig. Legidősebb a Sors, egy csuklyás figura, kezében egy könyvvel, amelyben minden meg van írva, ám előre lapozni nem lehetséges. Majd a Halál, egy vidám gothic csaj, vele minden élőlény kétszer találkozik élete során, születéskor, és a véget megelőző pillanatban. A Halál öccse az Álom, cikkünk főhőse, kinézetéből azt gondolnánk, hatalmas Cure vagy Bauhaus rajongó lehet. A Pusztítás a következő a családban, egy szálfa termetű, harsány férfi, aki megcsömörlött a Végtelenek eónok óta tartó életmódjától, és visszavonult. Majd a két iker, Vágy, és Kétségbeesés. Előbbi egy gyönyörű és kegyetlen, nemtelen figura, tele önzéssel, Kétségbeesés pedig ugyanő kövér, elhagyagolt, önkínzó változata. Végül Delírium (Mámor?), egy hiperérzékeny, különös teremtés, aki valaha a Gyönyör volt, ám rejtélyes és nem tisztázott okokból megőrült.
A törénetfolyam tehát Álom, és a többi Végtelen körül forog. Hol az egyik, hol a másik kerül reflektorfénybe, ám összességében elmondható, hogy Álom a főszereplő. A történet kezdetén őt foglyul ejti egy fekete mágus, aki nem gondolt saját halandóságára, így később el kellett számolnia a dühös, és bosszúszomjas Álommal. Ez az első kötet témája, és talán ez a leghagyományosabb szerkezetű Sandman kötet. A cselekmény itt egyenes szálon robog, Gaiman nem bonyolítja túl, érezni lehet a szárnypróbálgatást. Az első kötet utolsó fejezetében (Sound of her Wings - Szárnyainak suhogása) már felsejlik előttünk, hogy a Sandman története még csak ezután fog beindulni igazán. Ez az elképesztően gazdag, és kidolgozott világ csak ezután tárul fel igazából. Gaiman, és a Sandman titka abban rejlik, hogy azok a mitológiai alakok, helyszínek, akik a kultúrális emlékeinkben élnek, itt hétköznapivá, élővé válnak, jelentőséggel ruházódnak fel, és egészet alkotnak. Összeáll a kép.
A Sandman univerzumában hely van a Végtelenek világainak, az Édennek (lakói: Éva, Káin, Ábel - ismerősek, ugye?), Valhallának,.... és van fogadó a Világ Végén. Ezek a helyek úgy kapcsolódnak a XX század Amerikájához, mintha csupán szomszédos országok lennének.
Gaiman ügyesen játszik ezekkel a kártyákkal, néha a mitológiai alakokat hétköznapivá, esendővé varázsolja, néha pedig egyszerű átlagemberek sorsát szövi világok alakítójává. Mindezt olyan könnyedén, hogy meg sem lepődünk. Például a Pokol ura, Lucifer, a Fényhozó, megunja hivatását, megunja az egymással viszálykodó démonokat, és a Pokol Kapujának kulcsát bosszúból Álomra bízza. Na persze, erre a kulcsra is sokan igényt tartanak. Bizarr? Nem. A Sandman világában mindez megtörténhet, és meg is történik, Gaiman röntgenként lát az emberiség kollektív tudatába, megfejti azokat a soha ki nem mondott rejtélyeket, választ ad a titkokra, és mindezt olyan könnyedén, ahogyan más almát szed, mondjuk.
A Sandman csodája az, hogy leiskolázza az össze ezoterikus írót Hamvas Bélástól, Coelhóstól, Müller Péterestől. Amíg ezek az írók csak próbálkoznak, tapogatóznak, Gaiman átvágott gordiuszi csomót dob az asztalra, úgy, hogy mi is a homlokunkra csapunk.
A sorozatnak íve is van: először a hagyományosabb nyitány az első kötettel, a Preludes and Nocturnes (Prelűdök, és noktürnök), majd egyre bonyolódik, és egyben letisztul a másodikban (Babaház), ahol érezni: Gaiman vérszemet kapott. És szövi a meseszőttesét, úgy, hogy ezeknek a hatásából már nem lehet kiszabadulni.
Ha a sorozatot egy virághoz hasonlítanám, a 7. kötet a csúcspont, a Brief Lives, a virág itt nyílik ki teljességében. Ebben sziporkázik legfényesebben Gaiman, már nem is íróként tekintünk rá, hanem barátként, aki egyenesen a szemünkbe néz, és olyan dolgokat oszt meg velünk, ami nagyon ritka ebben az időben. Képregényekben (sőt, irodalomban) szokatlan mélységekben járunk, olyan témákat boncolgatva, mint a múlandóság, elengedés, ragaszkodás. Megértjük a Végtelenek szerepét ebben az örökkévalóságig húzódó útvonalban, amit Életnek hívnak. Hiszen a Sorsot a lehetőségek teszik azzá, ami, a Halált is az azt megelőző élet. Vajon mit lényegít meg az Álom? A valóságot, talán.
A sorozat később sem veszít erejéből, és egyre inkább az eklektika felé hajlik, egészen a csendes lezárásig (The Wake).
Vadméz
A legütősebb kötet jelent meg most hazánkban, az Álomország, amely egyúttal a legrövidebb is - mindössze 4 epizódot számlál. A történet fősodrához sem illeszkedik, különálló etűdök ezek, ám a Sandman esszenciáját adják, azt az érzést, amikor találkozunk valami nálunk hatalmasabbal, és rádöbbenünk arra, mennyire apró szeletei vagyunk a világnak.
Az első történet egy foglyul ejtett múzsa, Kalliopé körül forog, aki valaha Álom kedvese volt.
A második, az Ezer macska álma, személyes kedvencem. Gaiman itt pár oldalon komplett világot teremt (többet is), időkön átívelve, és természetesen a kisvárosi valóságunkhoz kapcsolódva. Álom itt is (mint ebben a kötetben mindenhol) csak pillanatokra jelenik meg, az álmodást az álmodóra hagyja. A hatalom nem a Végtelenk kezében van, ők csak statiszták, csak jelképek. A világot formáló erő mibennünk van, az álmainkban.
A következő a Szentivánéji Álom, egy pazar kiállítású történet, természetesen Shakespeare-től ihletve (illetve - fordítva!). World Fantasy díjat is kapott, ami elég jól hangzik, és kiváló példa arra, ha valaki orra alá akarunk dörgölni egy irodalmi remekműveket állva hagyó képregényt.
Az utolsó történet az Álarc, egy meghalni képtelen, ám halált vágyó ex-szuperhősről szól. Álom itt meg sem jelenik, ellenben Halál, aki felszabadulást hoz. Mint minden történetben, ahol szerepet, a Halál itt sem a reménytelenséget, a véget, gyászt képviseli, inkább az újjákezdést, megkönnyebbülést, megnyugvást.
A könyv ragyogó napfelkeltével végződik. Az ébredés az álmot szakítja meg, de csak ideiglenesen.
Ne feledjük: az álmok formálják a világot.
"Lehet igaz, mi nem történt meg. A mesék és álmok árnyékigazságok, melyek akkor is léteznek majd, mikor a puszta tények rég porrá és hamuvá váltak"
