Amerikából jöttek, és megteremtették a stoner rockot. És rögtön meg is cáfolnám eme kijelentésemet, mert ők a Black Sabbath (Master of Reality) által lefektetett alapokra építkeztek, de ha még régebbi dolgokban kutakodunk, rálelhetünk a '60-as évek végén tekerő Mountainre, vagy a Hawkwindre. Ám a mélyrehangolt, zajos, pszichedelikus hangzást a Kyuss rehabilitálta a '90-es években valahol a mojavei sivatagban, néhány kíváncsi prérikutya, zúgó generátor, és pár táskányi gandzsa társaságában.

 

 

A stoner rock utána elég népszerű műfajjá vált, olyan bandákat kitermelve, mint a Fu Manchu, a Spiritual Beggars, Karma To Burn, Unida, Dozer, vagy Nebula. Ezek a zenék sokak szerint csak betépve voltak élvezhetőek, és a stílus mára vesztett a népszerűségéből, ám véleményem szerint csak a buta sztereotípia fulladt ki - a jó zene mindig jó zene marad, és a Kyuss a jók közt a legjobb volt.
Szóval, hűvös volt azon a vasárnapon, és esett. A Pecsába érkezvén sokak arcán láttam viszont azt, amit én is éreztem - Dorothy megérkezett a Csodák Palotájába, és találkozni fog Ózzal.

 

Előzenekarok voltak, egy német banda kezdett: Nagyon rosszak voltak, olyan mintha állandóan a Down Temptations Wings-ét nyomták volna - szarul. De legalább hasonlítottak a Spiritual Beggars-ra kinézetben, szorozva öttel, ami a pózolást illeti.

 

 

A második csapat már jobb volt, mint egy tökönrúgás, a témáik tűrhetőek voltak, jólesett hallgatni-nézni őket, egész addig, amíg meg nem pillantottam egy különleges nőt, akinek a felkutatása lekötötte a továbbiakban a figyelmemet. Hogy megtaláltam-e és beszéltem-e vele, az maradjon rejtély.

 

 

És lehullt a lepel, és kinyílt a kapu, és a forró sivatagi szél megcsapta az arcunkat. A Gardenia nyitó hangjaira szétnéztem a közönség arcain, és mindenhol ugyanazt láttam: fülig érő vigyor, üdvrivalgás: a Kyuss él!
Hogy jól szólt-e, megdörrent-e a Gardenia? Ideális volt, álomhangzás, ők voltak A stoner rock alfája-omegája, sőt, az ultimatív rock, mindenestől. Ők voltak az Isten fasza, amely életet lehelt az esőverte Budapestre, fellobbantották a szikrás-vöröses tábortüzet a sivatag tintaszínű, fülledt egére, ami lobogva-nyerítve végigszáguldott azon, táncba forgatva az izzó, lázas csillagokat.

 

 

Brant Björk úgy ütötte a dobokat, mintha el sem telt volna az a 17 év, állandóan sisteregtek, csengtek-bongtak a cinek, és úgy pakolta hozzá a törzsi témákat, mint ezer beduin. A gitáron Bruno Fevery játszott, olyan jól, hogy nála csak Homme tolta volna jobban. Nick Oliveri sem felejtette el a gyomorba vágó hangzást, zúgott-búgott, akár egy furgon, végig a Route 66-en, Jack Kerouac-kal, és Dean Moriarty-vel. De ez mind kevés lett volna, ha a mikrofonnál nem maga a mexikói ördög lett volna, aki, bár meghízott egy kicsit, nem pattogta végig a színpadot, mint '94-ben, ám mégis megbaszott mindenkit, korra, nemre, és hajhosszra való tekintet nélkül. John Garcia, a dűne pilótája - aki nélkül nincs tökös zene, napszemüvegben, szemmel láthatóan fáradtan, de mégis pokoli erővel énekelte a Kyuss legjobb számait: Hurricane, Thumb, Freedom Run, Odyssey, Whitewater, 100 Degreees, One Inch Man... Leginkább a Sky Valley-ről játszottak, ám az egyik slágert, a Demon Cleanert kihagyták. Én inkább a Space Cadet-et hiányoltam, jól esett volna egy kis füstös beborulás a csonttörő kompozíciók mellett.

 

 

Ami viszont komolyan megdöbbentett, az, hogy elnyomták a Circus két monstrumát. Először az El Rodeo jött, szőröstül-bőröstül, majd a kopár, kietlen tájra leszállt az űrhajó: Spaceship Landing. olyan energiákat megmozgattak ott és akkor, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha egy igazi űrhajó ereszkedik fölénk.
A majd' két órás kollektív trip után a cirkusz elhagyta a várost, és mi is indultunk hazafelé, ezután, a mágikus-misztikus élmény hatása alatt. Mert az a sok ember, aki ott volt, és hazaindult, ugyanarra gondolt: ember, ez mekkora volt!

 

Képek: Föld Judit