"Emlékszem"

Hősünk története a múlt század 60-as éveibe nyúlik vissza. A tarka nemzetiségű Szarajevóban vagyunk, ahol (akkor még) megfér egymás mellett szerb, muzulmán, és horvát. Egy bosnyák szerb család sarja, Emir, nagy vagány a külvárosban. Szerencsére nem született vesztes a srác, van érzéke a művészetekhez, mi több: filmkedvelő, így a fater dönt : Sinko! (=fiacskám!) Irány Prága, a Filmművészeti Egyetem!
Emirünk útnak kel hát, és a FAMU diákja lesz, ott, ahol előtte nagy emberek tanultak: Jiři Menzel, Milos Forman, és a cseh újhullám nagyjai.
Kusturicára nagy hatással volt ez az irányzat, csakúgy, mint a jugoszláv újhullám, szintén a '60-as évekből. Utóbbinak olyan képviselői voltak, mint Živojin Pavlović, Dušan Makavejev, vagy Goran Paskaljević. Crni filmnek, "fekete filmnek" is nevezték ezt az irányzatot. Film noir? Nemigen. Makavejevék dokumentarista, szatirikus eszközökkel rántották le a leplet a hős partizánokról, meglehetősen groteszk formában.
Kusturica ügyes tanuló volt, gyorsan elsajátította a filmművészet fortélyait, sőt: a XX. század moziját mindenestől, szivacsként szívta magába.

Kóbor kutya (Emlékszel Dolly Bellre? - 1981)

Jugoszláviába immár teljes fegyverzettel tért vissza Emir, és nem telt el sok idő, mire elkészült az első teljes film: Emlékszel Dolly Bellre? A magyar cím egyébként pontatlan, nem Dolly Bellre kell emlékezni, hanem magát a hölgyet kérdezzük, hogy emlékszik-e vajon? Mindegy, ez a félrefordítás nem oszt-szoroz, itt emlékezni kell, és punktum! Elsősorban Kusta (E.K. beceneve) emlékszik, kamaszkorára, a haverokra, az első szerelemre, tán a kertben álló meggyfára is, és a Nagy Lázra: a rock and rollra. Így jöttem-film ez, a legjobb cseh hagyományokkal úgy, hogy közben a kész Kusturicát mutatja.
A kis falu szemüveges pártfunkcionáriusa határozatban jelenti ki, hogy haladni kell a korral ('60-as évek, szól a rakenroll nyugaton), Tito is áldását adja: Let There Be Rock!
A főhős, Dino (Slavko Štimac) a kamasz Kusturica alteregója, hamarosan a helyi kultúrházban tolja Adriano Celentanót - 24 ezer csókot küld. Kinek? Egyenlőre még senkinek, a szíve még nagyon fiatal, és szabad. Pedig tombolnak a hormonok a környezetében, a bátyja nagy pinavadász, folyton csak a káréláson jár az esze.
Őrült egy korszak ez, a család apja vakon hisz egy másik őrültségben: a kommunizmusban. A film egyik legjobb jelenete: az öreg hazajön tintásan, családtagokat kiveri az ágyból, mindenkinek az asztal köré kell ülnie, kezdődhet a kongresszus! A kamera lassan körbepásztáz, a légyszaros plafonról egy szál villanykörte lóg, és az apa kihirdeti a napirendi vitapontokat: ki hogy tanul, ki hogyan végzi a feladatát. A gyerekek felszólalnak. Felszólalhatnak, hiába: itt az apa a párttitkár, a gyerekeknek kuss! Irónia az iróniában: a kommunizmusban hívő családfő is ugyanolyan rongybábú a titói Jugoszláviában - még neve sincs.
Emir Kusturica karmai már élesek, pedig a Marsall nemrég hunyt el (1980-ban). A szerzői jegyei is kiforratlanok még, tiszta Menzel, és Fellini (Amarcord) az egész film, mégis nagyon szerethető. A velencei filmfesztiválon dobott is egy csontnélkülit (Arany oroszlán), a kritikusok zabálták. Ereje talán abban rejlik, hogy egyszerre vicces és komoly, a felnőtté válás szépségeit és nehézségeit egyaránt bemutatja. A titói éréra is egyszerre gúnnyal, ugyanakkor nosztalgiával gondol vissza.
Dino megleli a szerelmét a dívában, Dolly Bellben, ám az éretlen szerelem nem életképes. Dino bánata végtelen: „Nap mint nap minden tekintetben előrehaladok” - zokogja a kamerába, miközben a falut elhagyja, csakúgy, mint kamaszkorát. Búcsúztatója csak néhány kóbor kutya.Ki emlékszik már Dolly Bellre?

A láncos kutya (A papa szolgálati útra ment - 1984)

Dolly Bellre még 1984-ben is emlékeztek a filmkritikusok, így Kusta következő filmje már a Cannes-i versenyen indult. Nyert is - Arany Pálmát, és nem véletlenül. A papa szolgálati útra ment nagyon erős film, vaskos tartalommal.
Az 1950-es évek közepén járunk, valahol Boszniában. Egy család áll a középpontban, két gyerekkel, a mamával, és a papával (az emblematikus Miki Manojlović). A papa rossz helyen rosszat szól a pártról, ami majdnem megbocsáthatatlan. Ám a papa félrekúr, méghozzá rossz málnásban, és a pohár itt telik be.
"A papa szolgálati útra megy" - mondják a kiskölyöknek, Maliknak. Szolgálati útra, ám arról már nem beszélnek, hogy egy kopár, lakatlan szigeten mi elintézni való van. Tito előszeretettel vitette "nyaralni" a nem megfelelő gondolkodású párttagokat Goli Otokra (="Meztelen sziget").
Kusturica igen mélyre nyúlt a közelmúlt eseményeiben, természetesen nem hiányoznak az önéletrajzi indíttatású elemek sem a filmből. A karmesterpálca nem remeg egy pillanatig sem, Kusta biztos kézzel vezeti a művet. A szerzői jegyek itt már kiforrottak, kibontottak. Van családi nagyjelenet, lakoma, esküvő is. Persze vidéken, Kusturica irtózik a nagyvárosoktól. A férfiak iszogatnak, dülöngélnek, nagy okosságokat próbálnak mondani; az asszonyoknak többnyire háttérszerep jut, szenvedő alanyok, szavukat nem hallani, ám a családot mégis ők tartják egybe. A gyerekek játszadoznak, látszólag ártatlanul, ám átlátnak ők a szitán, értik, érzik a dolgok súlyát. A háttérben pedig kutyák kolbászolnak. És mindez egy képen, mintha egy Rembrandt festményt látnánk. A generációk kártyalapjait Kusturica keveri, osztja le, úgy, hogy minden a helyére kerül. Nagy spíler ő.

A repülő pulyka ( A cigányok ideje - 1988)

Hősünk két hibátlan filmmel a háta mögött még mindig nem érkezett el a csúcsra. Valami hiányzott még. A Dolly Bell, meg a Papa kiváló szatírák voltak, de röghöz kötöttek. Kusturica pedig elhatározta, hogy legyőzi a gravitációt, felemelkedik az egekbe, végtére is onnan mindent jobban lehet látni...
A cigányok ideje Kusturica filmjeinek esszenciája, véleményem szerint a legjobb alkotása.
A történet egy Szarajevo környéki cigánytelepen indul. A főhős, a kamasz Perhan csendes, jóravaló gyermek. Elvan a világában, egyetlen barátja egy pulyka, akivel szót is ért egyébként. Van azonban egy mágikus képessége is: tárgyakat tud mozgatni az akaratával! Ezzel nem hivalkodik, természetesnek veszi. Kusturicánál a természetfeletti mindig hétköznapinak számít, és ezzel együtt a hétköznapi mindig meseszerűvé válik (mágikus realizmus). Kusturica márpedig mesél, a világlátott emberek bölcsességével, újrameséli nekünk Rómeó és Júlia történetét.
Perhan beleszeret a csodaszép lányba, Azrába. Ám ez a szerelem - mint az igazán nagy szerelmek - a földi világban nem teljesedhet be, virága túl ragyogó, napot féltékennyé tevő. Csak a túlvilágon, a mesék földjén, a mítoszok folyójában válhatnak eggyé, ahol nincs félelem, nincs különbség, csak szabadság. Perhan, Azra szabadsága, a cigányok ideje. Csodálatos álomjelenetet látunk, a pár a szerelem folyójában mártózik, közben Goran Bregovic Ederlezije szól, és a szívünk kettéhasad.
Felébredni nincs kedvünk, pedig kell. Perhannak el kell mennie - Olaszországba, Milánóba invitálja a keresztapa, Ahmed, jó kereset igéretével. Súlyos beteg húgát, Danirát csak így tudja meggyógyíttatni, és nem utolsósorban Azrát kiváltani - kivásárolni - kőszívű anyjától. Perhan Olaszországban gyorsan halad felfelé a ranglétrán, erkölcsi szempontból azonban ugyanazzal a lendülettel hanyatlik. Visszatérve Boszniába őrjöngve veszi tudomásul, hogy kedvese gyermeket vár - talán mástól? Azra biztosítja szerelméről, és hogy tőle várandós, Perhan azonban olyan mélyre süllyedt a bűn mocsarában, ahonnan nincs visszaút, a szíve megkérgesedett.
Az egykor virágzó mezők sivataggá váltak, a szerelem folyója kiapadt. A menyasszonyi fátylat nem hordozzák már a szellők, az alvilágba hullott, ahonnan Orpheusz sem hozhatja ki. A csecsemő megszületik ugyan, ám a fájdalomtól félőrült Perhan a kopár élet pusztájában emeli fel az élettelen Azra testét.
Kusturica kegyetlenül leszámolt a boldog élet illúziójával, ezt a sokat szenvedett népet még a szerelemtől is megfosztja. A megnyugvás odaát van, a mítoszok földjén.
Nehezen felejthető filmet készített Kusturica, a szereplők arcai, a véres menyasszonyi fátylat szorongató Perhan képe örökre beég az emlékezetünkbe.

 

Dream of the Fish ( Arizonai álmodozók - 1993)

Az immár patinás nevű Kusturica A cigányok ideje után meghívást kapott az Egyesült Államokba, hogy a Columbia Egyetemen tágítson fejeket. Az ott levő időt kihasználva készített is egy filmet, az Arizonai álmodozókat. A mítoszokkal, ellentmondásokkal, álmokkal teli Amerika azonnal megtermékenyítette Emirünk fantáziáját. Kapott pénzt is, ott volt a kiváló Goran Bregović is mellette, és olyan príma színészeket instruálhatott, mint Johnny Depp, Faye Dunaway, Vincent Gallo, vagy Jerry Lewis.
Minden adott volt hát ahhoz, hogy Kusta Amerikát is bevegye, hogy ezekből a nyersanyagokból valami tökös filmet kihozzon. De nem sikerült neki, az Arizonai álmodozók nem jó film.
Nagyon sokat markolt, szinte egy best of a kusturicás témákból. Ez a válogatás azonban egy remix, azon túl meg hosszú, unalmas, és zavaros.
Kapunk generációs összeférhetetlenségeket, felnőtté válást, apafigurát, meg nem értett művészt, van álommotívum dögivel, repülés, utazás, metafizika, Nyugat-bírálat, stb. Mindez összeturmixolva, és a kapott rózsaszín löttyöt kell kortyolgatnunk több, mint két órán át. Az egészet Bregović zenéje menti meg: a drámai csúcspontokat remekül kihangsúlyozza, ugyanakkor az Iggy Pop-pal erősített film eleji tétel is meggyőző.
A felvezetés még ígéretes amúgy: eszkimókat látunk, amint horgásznak, családi életet élnek, kutyaszánt hajtanak. És álmodnak. Repülő halról? Eleresztenek egy léggömböt, amely egyenesen New Yorkig száll, felébresztve Axelt (Depp) álmából - akinek szintén a repülő halak a fixációi. Nos, Axel elkocsikázik Arizonáig, az út mellett karóba húzott Cadillac roncsok sora... Elég bizarr, mi több groteszk (!). A film amúgy is tele van furábbnál furább dolgokkal, olyan érzésünk van, mintha odaát mindenki full kattant lenne. Van ugye Axel, aki az apafigurája, és a repülő halak közt vergődik, holdvilág alatt repülőgépet ácsol, közben szól a kutya éji dala. Van Elaine, a nettó őrült nő, hagyja, hogy Alex megmássza, közben a mikronéziai bennszülöttekről zagyvál. Van Grace, a szuicid hajlamú lány, aki teknős akar lenni, és szerintem ezzel mindent elmondtam a szereplőkről, akikkel lehetetlen azonosulni. Pedig a java még hátra van: a rózsaszín klottgatyás Leo bácsika, vagy a kényszeresen Hitchcock, és Scorsese filmeket idézgető Paul. Summa summárum: mintha egy elmegyógyintézetbe tettünk volna látogatást.
Kusturica nem szereti Amerikát, ez egyértelmű. Hogy Amerika is így állna ezzel, az már nem annyira biztos. Mindenesetre nem értik egymás nyelvét, elbeszélnek egymás mellett. Emir látványosan nem érezte jól magát Amerikában - sehol egy plafonról lelógó villanykörte - és ez meglátszik az Arizonai álmodozókon. A történet elvérzik az önző, saját álmaiknak élő karakterek oltárán. Ami marad: a kiváló zene, néhány jól kidolgozott szimbólum, és az egész filmet átjáró kellemes európai ízvilág.

 

A vérző majom ( Underground - 1995)

Az Underground logikus lépés volt Kusturica életében. Az első két filmje még családi környezetben játszódott, a harmadik már kicsit nagyobb léptékben, egy egész nép allegóriája. Ezután mi következhetett? Valami hosszú időt átölelő, több népet átfogó monumentális produkció.
"Volt egyszer egy ország." - olvassuk a film eleji inzertben. A bajok már itt kezdődnek, ugyanis a délszláv háborúra reflektáló film még friss sebeket piszkál, nem az évtizedek bölcs távlatából. Kusturica megbolygatja a méhkast, okoskodik, általánosít, és emellett bagatellizál is. Az Undergroundot nagyon heves ellenszenv fogadta bemutatásától kezdve, és annak ellenére, hogy Arany Pálmát nyert, a mai napig ferde szemmel néznek rá nemcsak a filmkritikusok, de úgy általában a nyugati értelmiségiek is. Hogy is van ez az ellentmondás? Díjat nyert, az egyik legrangosabbat. Állítólag nem volt jobb film abban az évben. Soroljak párat? Halott ember, Közönséges bűnözők, A gyűlölet, Fargo...
Kusturica meg is sértődött az őt ért - szerinte igaztalan - vádak miatt, miszerint a film a délszláv háború szerb résztvevőjét mossa tisztára erkölcsi szempontból, a horvát és szlovén felekkel szemben. Sőt, voltak olyan hangok is, akik szerint az Undergroundot a Milošević rezsim szponzorálta. Kusta viszonya Sloboval egyébként sem volt ellenséges soha, és akkor még finoman fogalmaztam. Próbálta ő mindig távol tartani magát a politikától, de hiába, ha valaki szarba nyúl, még ha csak kisujjal is, bűzleni fog. És hiába az Underground művészi köntöse, alatta bőven meztelen a király: "csak a szent szerb nép volt hősies , és bátor, bármilyen idők jártak". A szerb pátriárka által megáldott fegyverekről, a felégetett Vukovárról, Eszékről, a dicső hazafi Arkanról mélyen hallgat Kusturica, de ne legyenek kétségeink, ha kérdeznénk, megmagyarázná ő ezeket is.
Kusturica háromórás történelemértelmezése azon alapszik, hogy a háború nem ért véget '45-ben, titokban folytatódott a föld alatt, majd a '90-es években újra felszínre tört, nagyjából ugyanazokkal a résztvevőkkel.
A főhős két fegyvercsempész, akik ugyanakkor hazafiak is. Marko és Crni jó barátok, együtt buliznak, együtt kurváznak, együtt gyilkolnak, ha kell. Az idillnek azonban vége szakad, kitör a II. világháború, Belgrádot bombázzák a németek. Egy egy nagyszerűen felépített jelenetben élhetjük meg. Bombatalálat éri a fővárosi állatkertet, az állatok szerteszét menekülnek, elvadultan kóborolnak az utcákon. A háború allegóriáját kevesen festették meg ilyen sötét színekkel, az elszabadult állatok egy-egy nemzet halálát, egy-egy ország földönfutóvá válását szimbolizálják.
A két barát is különválik, Crni egy épület pincéjében lel menedékre, míg Marko odafenn boldogul. A háború nem tart örökké, Tito partizánjai felszabadítják Jugoszláviát. A szemfüles Marko ezt elhallgatja Crni előtt, aki annak a tudatában gyártja odalenn a fegyvereket, hogy azok még német vért ontanak. Marko gazdag lesz, beépül a Kommunista Pártba, sőt Tito egyik kezesbáránya lesz, archív felvételeken látjuk ('á la Forrest Gump), hogy a Vezérrel parolázik. Crni ezzel szemben jó hazafiként üti a vasat odalenn az alvilágban, a munkát csak egy-egy féktelen dorbézolás (esküvő, mi más?) szakítja meg. Az egyik ilyen hepaj során elsül egy sufni-tank, lyukat üt a falba, és a társaság ily módon kiszabadul. Odakinn Marko épp egy partizánfilmet forgat a hős barátjáról, Crniről. A nevezett, és frissen kiszabadult Crni épp ebbe a forgatásba csöppen. Kusturica abszurd ötlete ez, ám sajnos csak félig működik.
Nagyon sokat akar a szarka. Tucatnyi irónikus értelmezésbe kezd bele, ám a szálak kifutnak a keze közül. Sokszor, nagyon sokszor kapjuk önellentmondáson Emir barátunkat. Néha a háború ellen prédikál, ám lehet, hogy a következő pillanatban annak hősi mivoltára apellál. Aztán, hogy is volt ezzel a Tito- éra? Hidegháború volt, rókalelkű pártfunkcionáriusokkal, vagy rabigából való felszabadulás?
Olyan ez az Underground, mint ami egyben a saját paródiája is egyben, néha szándékosan, néha a rendező akaratától függetlenül. Mindez tudatosan barokkos keretbe ágyazva, és még ezt is elidegeníti, börkleszkszerű inzertekkel meséli el.
A film ilyen módon nem mindennapi alkotás. Szándékosan túlérlelt, dagályos csiricsáré, jelképek jelképek hátán, amelyet a színészek ügyesen ellensúlyoznak. Az erkölcsi mondanivalóval azonban lehet vitatkozni, sőt kell is. A kalasnyikovtól megrészegült Kusturica elásta magát a nyugati filmkritikusok előtt.

Egy cica, két cica... (Macska-jaj - 1998)

Az Underground kapcsán ugyan a filmszakma lekevert egy-két kijózanító pofont Kusturicának, amiből hősünk morcosan megértette, hogy a Drina határától nyugatra nem népszerű a szerb nacionalizmus művészfilmbe ágyazva.
Korai volt temetni hát Kustát, mert igaz, hogy makacs, nagy természetű ember, ám emellett roppant intelligens, ötletekben gazdag direktor, aki nem megy a szomszédba egy jó meséért. Hogy is temethetnénk, hiszen még csak most következett a Macska-jaj! A Bubamara!
Mivel lehet a szórakozást igénylő mozilátogatót levenni a lábáról? Mesével, és sok nevetéssel. Jókora mulatozással, tortadobálással, aminek a végén természetesen mindenki egybekel. Ha van valaki, aki ebben erős, az csakis Emir Kusturica lehet.
A Macska-jaj sem rövid, ám szórakoztató, néhány karakter, illetve jelenet pedig már régóta kult-státuszt élvez. Az aranyfogú Grga bácsi, a keresztből kokózó Dadan, a trabantot falatozó disznó, a seggével szöget húzó dizőz, vagy maga Afrodita alias Bubamara mind mesehősök Kusturica mesevilágában. A történet is egyszerű, van a (nem annyira okos, ám tisztalelkű) szegénylegény, aki beleszeret a (nem annyira királykisasszony) tűzrőlpattant menyecskébe. Útját állja, brum-brum (a nem annyira tüzet, mint inkább szilvapálinkát okádó sárkány) Dadan, a rosszcsont maffiavezér, de szerencsére segítője is akad (a nem annyira aranyhajú, mint inkább aranyfogú tündér) Grga bácsi személyében. A jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig szarba kerül, a szó szoros értelmében véve. Mindezért hála a macskáknak, akik mindig jó helyen vannak jó időben: bagzanak, holtakat támasztanak fel, és még tanúskodnak is, ha kell.
A cigányok visszatértek hát, kétórányi önfeledt bolondozás erejéig. A Macska-jaj hála istennek nem akar világot megváltani, csupán egy kis felszínes baromkodás, de annak viszont jó, Kusturica valamelyest kiköszörülte a renoméján esett csorbát.

Macska-banda (Umca-umca, macska-zaj - 2001)

Volt egyszer egy yu-rock nevű zenei stílus. Igen, kitaláltátok, ez a zene Jugoszláviában volt honos, annak tagállamaiban. A '70-es, '80-as években volt népszerű a stílus: a Bijelo Dugme, Riblja Čorba, vagy a Zabranjeno Pušenje által. A punk, a rock, vagy akár a folk keveredett ezekben a zenékben, és egyfajta szabadságérzés, felszabadult vidámság, ami a kortárs magyar bandákban hiányzott - Titonál nem voltak TTT-besorolások. A yu-rock úgy volt hazafias zene, hogy közben egy pillanatig sem lengte körül a nacionalizmus miazmája, úgy volt lázadó, hogy a fásultság, keserűség helyett az életszeretet, az adriai forró éjszakákat, a hegyek koszorúját idézte meg.
Mint sok mindennek, ennek az életérzésnek is vége szakadt a '90-es évek elején, amikor a Jugoszláv Néphadsereg bevonult Horvátországba, és a titói álom milosevici rémálommá tirzult. A yu-rock múlt idővé vált, a szarajevói Zabranjeno Pušenje kettéoszlott: a bosnyák tagok maradtak Szarajevóban, és vitték tovább a nevet, a szerb tagok Belgrádban folytatták a rakendrollt No Smoking Orchestra néven.
Ehhez a stábhoz tartozott az egy ideje Szerbiában tevékenykedő Emir barátunk is, valamint fia, Stribor. A No Smoking Orchestra igazi big banddé nőtte ki magát az évek során, körbeturnézták Európát, a közönség pedig kajálta őket: nem csoda, hiszen a balkáni tűz esszenciáját nyújtották a színpadon. Karneváli hangulat, rock, cigányzene, ska, csipetnyi bossanova, és szerb lakodalmas folk, mindezek élén a karizmatikus dr. Nele Karajlić, mint porondmester. Kustánk is becsületesen penget, néha belesző egy-két Morricone-melódiát, a nyugati közönség legnagyobb örömére.
"This is the beginning of a beautiful friendship" - ezzel indít a No Smoking Orchestráról szóló turné-dokumentumfilm, az eredeti nyelven Super osam priče, ángliusul Super 8 Stories, magyarul pedig a roppant eredeti fordítás révén Umca-umca, macskazaj.
Kusturica kicsit belefáradt a játékfilmkészítésbe, mint nyilatkozta akkoriban, szívesebben gitározgatott inkább a No Smokingban, de azért összerántotta ezt a nagyon különleges filmet. A forgatás iszonyú lazán ment, semmi tét, semmi para. A végeredmény? Zseniális, közvetlen, és őszinte film. Itt nincsenek Kusturicás szóvirágok, a világmegváltást takarékra vette, a túlontúl groteszk karakterek hiányát is elégedetten konstatáljuk. Csupán annyi történt, hogy bekapcsolta a kamerát a turnébuszban, beszéltette a tagokat, akik beszéltek is. Ki-ki a zenéről, ki-ki a gyerekkoráról, hogy került a bandába, vannak itt komoly gondolatok ugyanúgy, mint baromkodások is. Közben super 8-as felvételeket látunk, megidézve az otthon, a család, kutya, macska.
Természetesen a koncertfelvételek sem hiányozhatnak, persze van Bubamara, de nem baj, mert utána mindjárt elnyomják a felemelő yu-rock slágert: a Nedeljom kad je otio Hase-t. Van itt gonosz folk-punk is: a Devil in the Business Class, de Kustáék tovább mennek: egyenesen Joe Strummerrel zúzzák el a Police on my back-et! Ezek után nincs ember, akinek ne érne fülig a szája.
Benézünk a backstage-be : Emir és a fia, Stribor összeméri az erejét, majd vitatkoznak, öblös balkáni attitűddel. Ekkor kezdjük megkedvelni ezt az embert: akiről eddig csak annyit tudtunk, hogy keményfejű, véresen komolyan veszi a filmezést, most elkezdi önmagát adni, és nevet, velünk együtt - önmagán.
Emir egy eddig ismeretlen arcát mutatta nekünk, érdekes kísérlet volt, de működött: az Umca-umca, macskazaj jó film, és sajnos az utolsó jó Kusturica film.

 

A nagyétkű macska (Az élet egy csoda - 2004)

Vidám kis hegyvidéki falvacskába, mondhatni idilli környezetbe költözik Luka (Slavko Štimac) feleségével, és fiával - alagutat tervez, amely összeköti majd a falvakat (embereket). Itt már elkezdhetnénk gyanakodni, de nézzük tovább. Gördül a síneken a harsány postás a kézihajtású szerkentyűvel, robog hegyen-völgyön át, kézbesíti a jó-rossz híreket, és a baromfiudvarban elmosolyodik a kikelő kiscsibe láttán: "Az élet egy csoda!". Hm. Robog tovább, a tempó nem lassul, mindenki rohan valahová, ész nélkül, az az érzésünk. A tempót csak a síneken keresztül álló szamár állítja meg: szerelmes a szentem.
Kusturica megint nagyot akar mondani nekünk. Megfejteni az élet nagy rejtélyeit, meg hogy egyáltalán: mi merre és meddig. Az élet egy csoda az Underground light változata, macskajajos szitkommal fűszerezve, olykor-olykor A cigányok idejét idéző ecsetvonásokkal. Kusturica azonban elfelejtette már, milyen biztos kézzel festeni, ezért csak mázol, jó vastagon, és színesen, hátha az aranysárga színárnyalat lefed minden hibát.
A konfliktus ismét a háború, sőt, most shakespeare-i: Luka a nőt válassza-é, vagy fiát mentse-é meg.. Luka egyébként totál ki akar maradni ebből az egészből. hagyják őt békén, legszívesebben elpöckölgetné a modellvasutat naphosszat, a háborúból nem kér, a háborús hírek miatt szitává lövi a TV-t. De egyszer döntenie kell. Egyfelől van ez a dögös, jó mellű Sabaha, a muzulmán csaj. Így vagy úgy, addig dörgölődzik Lukához, amíg az be nem adja a derekát, még szép. Bomba ez a nő, még a fatökű főhős is megenyhül előbb-utóbb. Másfelől ott a fia, a háború elején fogságba esik, kiválthatná egy muzulmán cserefogollyal. Innen hát a dilemma. Igazából a sors mindent elgereblyéz, a szerelmeseket előbb összehozza, majd szétválassza, a hadifogoly Milan hazaérkeztével. Az élet megy tovább, sugallja a film. Talán épp ez a csodálatos benne, hogy bármi csapás érheti az embert, mindig van tovább.
Keserédes, nosztalgikus film Az élet egy csoda, végtére is nézhető, Kusta a fransziáknak készítette. meg is versenyeztette Cannes-ban, de csak vállveregetést kapott. Még mindig nem bocsátottak meg neki az Undergroundért, pedig ő igyekezett, eminens diákként felmondta újra a leckét a háborúról, sokkal visszafogottabb hangnemben, melodrámával körítve.
"Hát jó" - gondolta Kusturica, és megvonta vállát. Végtére is, ő megpróbálta, és egyébként csak nyert vele. Annál is inkább, mert azóta is a film kedvéért épített idilli falvacskában, Küstendorfban (Drvengrad) lakik!

 

Pulykafos (Az ígéret szép szó - 2007)

Emir Kusturica egy szép reggel felkelhetett, és azt mondhatta: "Ideje már valami igazán összecsapott filmet készíteni!". És lőn. A 2007-es keltezésű Az ígéret szép szó sokat ígér, és keveset ad, de amit ad sem köszönjük meg.
Magyarországon valakinek kipattant a fejéből az, hogy jobban el lehetne adni ezt a szart, ha összekötjük a Macska-jajjal, így lett a film félhivatalos alcíme Macska-jaj 2! Brávó!
Ha Az élet egy csodáért vállveregetést érdemelt Kusturica, ezért verést érdemelne. Mai napig nem tudom felfogni, hogy egy olyan kvalitású rendező, mint ő, hogy tudott ennyire rossz filmet készíteni. Az igénytelenség szinte tapintható a filmben, nincs olyan pont, amit méltatni lehetne. Az egész film émelyítő, iszonyatos ripacskodások, fárasztó, öncélú, obszcén poénok jellemzik. A történet összetákolt, a cselekményt az esetlegesség diktálja, tele van logikátlansággal, a szereplők borzasztóan játszanak, és úgy ahogy vannak, hiteltelenek. Újra látjuk Miki Manojlovićet, és sírni lenne kedvünk, ahogy a szemünk előtt égeti magát ez az egyébként zseniális aktor.
Az egész film már az elején el van baszva. Trabant (mi más?) érkezik egy idilli hegyvidéki falvacskába (hová máshová?), ahol mindössze négyen laknak: az öreg, a gyerek, a csöcsös tanárnő, és a rá izguló szerencsétlen amorozó. Bezárják az egyetlen iskolát, és mindenki mehet, amerre lát. Eljön a tavasz, és az idilli falvacska kizöldell, de úgy, hogy az egészet csak a lila tehenek hiánya menti meg attól, hogy giccses csokireklámmá váljék.
Az öreg szerencsét próbálni küldi a gyerkőcöt, aki megígéri neki, hogy 3 dolgot hoz majd a városból: egy szentképet, egy ajándékot, és egy feleséget. Elfuserált felnövéstörténetet láthatunk népmesei köntösben, kerti törpék előadásában. Worst of Kusturica: van romlatlan vidék kontra romlott nagyváros ellentét, a repülés motívuma itt egy ágyúból kilőtt ember idióta össze-vissza röpködéséből áll, az állatok szexuális vágy tárgyai (!), a lakodalom/temetés pedig szánalmas tortadobálásba fajul. A kb. 12 éves gyerkőc a városban megismerkedik egy 20 éves csinivel, akivel az autó csomagtartójában kúr. Jó mi?
Az ígéret szép szó Kusturica művészetének paródiája, és úgy általában véve a filmművészet megcsúfolása. Minden idők egyik legrosszabb filmje, óva intek mindenkit a megtekintésétől!

Maradona! (Maradona by Kusturica - 2008)

Az ígéret után újból dokufilmet készített nehéz természetű hősünk. Egy hozzá hasonlóan nehéz természetű hősről, megosztó figuráról, akit sokan kinevetnek, mások istenként tisztelnek. Ő Diego Armando Maradona.
A párosítás csak első bliccre tűnik furcsának, de ahogy végigosztjuk-szorozzuk, bizony rádöbbenünk, hogy az isteni Diegóról csakis Kusta készíthetett igazi filmet. Maradona by Kusturica, vagy Kusturica by Maradona? Tökmindegy, a két arc annyira megegyezik habitusában, világnézetében, életpályájában, hogy nem túlzás lelki rokonoknak titulálni őket. Mindketten külvárosi porfészekből küzdötték fel magukat a csúcsra, mindketten megélték a mennyet és a poklot is, mégis van még spiritusz mindkettőben. Ja, és mindketten veretes Nyugat (főleg Amerika)-ellenesek. Ennél a pontnál van egy érdekes ellentmondás. Kusturica a filmet végig angol nyelven (és az ő sajátos szerb akcentusával) narrálja. Vajon miért? Kígyót-békát kiabálunk a Nyugatra, de azért közben az angolszász piacra szánjuk forgalmazni a filmünket? Hogy van ez?
A film az Umca-umcához hasonlóan kicsit road-doku-movie, Wim Wenders Buena Vista Social Club-filmje itt is erőteljesen megidéződik. Kusturica felszáll a batajnicai repülőtérről, és Buenos Airest veszi iránynak azzal a céllal, hogy találkozik a futball-legendával, Maradonával.
Közben részleteket látunk Kusta filmjeiből, és rádöbbenünk, hogy végig tele voltak focival: a Papától Az élet egy csodáig, mindben volt focijelenet.
Majd megérkezünk az argentin fővárosba, ahol dúl a karnevál: szamba jobbra, szamba balra, az utcákon, mindenütt,és a Maradona-egyház éppen bögyös senoritákkal gyóntat. Dúl az élet. A két rosszcsont hamarosan találkozik, ölelkeznek hosszasan, majd hamar közös szót találnak. Az interjú során Maradona számot vet eddigi életével, könnyes szemekkel emlékszik a nagy időkre: a mexikói VB döntőjére, ahol elpicsázták az angolokat. De a mélypontra is: amikor bekokszozva nem is tudott arról, hogy van fia, lánya, vagy hogy mi van velük. Férfiasan vállalja ezeket is, és ezért jár neki a pont. De aztán jön egy kis Bush, Blair savazás, prédikálás a testvérekkel, Chávezzel, Morales-szel, pacsi-puszi Castroval, Kusturica legnagyobb örömére. Rendezőnk pakolja alá a lovat rendesen, nagy Nyugat-ellenes kirohanások hangzanak el. Demagógiába is fulladna a film, de valami mindig jön, ami kicsit kizökkenti ebből. A házasság ebből a filmből sem hiányozhat, a frigyet a Maradona-egyház papja celebrálja, összeadja a párt - ásó, kapu, szögletzászló válassza el őket, csók helyett is egy szabadrúgással indul a házasélet.
A zene végre kicsit összeszedettebb, ha más nem is ebben a filmben. Végre nem Stribor nyomja az igénytelen turbófolkját, hanem maga az isteni Diego énekel, na és kiről? Hát saját magáról természetesen, a szerénységet sutba dobva. Nem rossz, legalább addig sem beszél. A pontot az i-re pedig nem kisebb alak teszi, mint Manu Chao, aki az utcán gitározgat, énekel, na és kiről? Eltaláltátok. A főkolompos vele szemben állva hallgatja, a márkás napszecsón át nem látszik, mi játszódik benne ez idő alatt. Végül is kevés focistáról íródott már az életében himnusz.

 

Smrt je neprovjerena glasina (A halál egy bizonyítatlan pletyka)

A történet lassacskán véget ér. Emir Kusturica szép, ívelt pályát tudhat maga mögött. A kezdeti, családcentrikus, visszaemlékező filmekben a Kusturica-touch magasra tette a mércét. A Dolly Bell, a Papa, és A cigányok ideje mesterművek, sorra nyerték a díjakat, mindenki ünnepelte a csodagyereket. A '90-es években még tartott a lendület, de Kusturica egyre inkább elveszett a saját univerzumában, a 2000-es évek azonban inkább csak az egóról szóltak. Kusturica ma már csak a saját árnyéka egykori önmagának, szemmel láthatóan a saját legendájára épít. Újkori filmjeiben egyre fásultabban ismételgeti valaha jól működő manírjait. Kérdés, hogy a közönség meddig lesz kíváncsi ezekre.
A történet azonban még nem ér véget. Kusturicánk több filmötletet is melegen tart, jelenleg 3 filmen is dolgozik! Az egyik a közel-keleti konfliktusban játszódik, Cool Water munkacímmel, de lesz egy Tweaker's Delight nevű mozi is. Majd, 2012-re tervezi a Wild Roses, Tender Roses bemutatását, amelyet a mexikói forradalom inspirált, főszerepben Johnny Deppel. Mexico Dream? Mindenesetre kíváncsian várjuk a filmeket, biztosan maradt még ebben a szelíd barbárban valami!

 

 

 

VISSZA