My Melancholia Blues

Lars Von Trier : Melankólia (2011)

A film világában vannak olyan alkotások, vagy inkább termékek, amelyeket gondosan szarrá reklámoznak a bemutatás előtt, biztosítandó a minél több mozijegyvásárlót ezzel. Mindenki jól emlékszik a Matrix:Újratöltve előtti hype-ra (amelyet azóta is minden látványfilmnél gondosan reprodukálnak), amellyel annyira felspanolták az elvárásokat, hogy maga az alkotás csak egy gyenge fingnak minősült. A túlreklámozás a film világában intő jel: itt valaminek (minőségnek) a hiányát próbálják elkendőzni.

Lars Von Trier tavalyi, "nácis" nyilatkozata volt maga a csodatévő mosóprreklám, ami után kipróbálva magát a filmet, jócskán akadnak foltok is, meg szürkeség is. Aki nem tudná, mert épp hibernálták mostanáig, Trier egy vele készült interjúban addig vergődött, amíg olyanokat nem nyilatkozott, mint "együttérzek Hitlerrel", "tele van a tököm Izraellel", "na jó, náci vagyok". Megoszlanak a vélemények arról, hogy miért bökte ki ezeket, de aki csak egy kicsit is ismeri őt, az vette a lapot (önreklám). Az eredménye meg is lett, kibaszták Cannes-ból, mint macskát szarni (jogosan).

Triertől sosem állt távol sem a botrány, sem a kivagyi különcködés, jóformán az egész munkássága egymást felülíró nyilatkozatokból állt. A durván stilizáló Európa-trilógia (A bűn lélektana, Járvány, Európa), a Dogma-manifesztum, vagy a 2000-es évek csonka Amerika-trilógiája (Dogville, Manderlay) radikális hátraarcok voltak nemcsak a hagyományos filmkészítésnek, de szinte filmenként egymásnak is az eszköztár vagy a narratíva szempontjából.

Mostanára kirajzolódott Trier motivációszerkezete: a faszi felállít egy szigorú, látszólag merev szabályrendszert, amire alapoz, sőt felállít egy egész építményt, amelyet azután pontosan ő maga rombol le porig. A személyiségzavaros rendezők köre bővül: van apagyilkosunk (Bertolucci), és most már önpusztítónk (Trier) is. Talán a kreatív energiákat nyeri ebből, talán öngyógyításként használja filmes gyónásait (és bűnbeeséseit), mindenesetre eddig nem volt a minőségre panasz, Lars Von Trier ugyanis csak másodrészt botrányhős és pszichopata, elsősorban egy meghatározó, önnálló elképzelésekkel rendelkező ikon.

Rendezőnk problémája ebből is fakad - túlnőtt filmjein (amit én elkubrickosodásnak nevezek, egyáltalán nem pejoratív célzattal). Utolsó előtti filmje, az Antikrisztus nem is magáról a történetről szól, hanem Trierről, az ő monodrámája ez, a film csupán körítés, díszítés a képkereten, amelynek központjában Trier portréja áll.
A személyesség, a szerzőiség súlya a Melankóliára még jobban ránehezedik, köztudott, hogy Trier a filmet megelőzően depressziós volt, és ez egy rendezőnél maga a halál (bár, hol nem az?). A depresszió úgy hat az emberre, hogy a mozgatórugók elsorvadnak, a remény meghal, és értelmetlenné tesz bármely cselekedetet. A világ beszűkül, a beteg számára egyetlen személy marad, önmaga, és amikor már nem marad mit elpusztítani, leépíteni, a depressziós ember önmaga ellen fordul.
Trier számára nem maradt más, mint a nihil, az ördögi kör. Nincs értelme alkotni, mert nem maradt már semmi sem, de ezt a semmit kell megalkotni, aminek már nincs értelme, stb.

Az Antikrisztus már ebből a nihilből született. Látomásos, bibliai utalásokkal a Jelenések Könyvéből, ahol a világ kataklizma helyett lassú sorvadással múlik el. A Melankólia tovább is bontja az előző alkotást, más szemszögből közelítve meg ugyanazt a kérdéskört, de egyfajta ellentéte is annak. A világ ugyanúgy megsemmisül, ám ez már nem társul vallásos önostorozással, nem az eredendő bűn a gyújtó szikra. Talán maga a természet áll bosszút az emberiségen, amikor a Melankólia nevű kisbolygót arra predesztinálta, hogy becsapódjon a Földbe. Talán így is kellett történnie, talán így is a jó. Az előző film a keserű, kénköves pokol, ám a Melankólia ebben a tekintetben ellenpárja annak : itt a világvége felvillantja a megnyugvást, és az elfogadást (ami a gyógyulás kezdete).

Amerika a helyszín, és ez rögtön felvet néhány kérdést: Trier úr, miért szeret ön annyira Amerikában forgatni? Valószínűleg azt válaszolná, hogy azért, mert a katasztrófafilmek mind Amerikában játszódnak, meteor a vásznon nem csapódhat holmi mezei európai országban, és UFO sem szállhat le mondjuk Indiában.
Triernek Amerika egy jó kihívás, jó terep arra, hogy az ellentmondásokat egymásnak eressze filmjei gladiátor-arénájában. Nem ő az egyetlen skandináv, aki oda jár forgatni, valóságos filmturizmus alakult ki már (Thomas Vinterberg, Bille August, Bent Hamer,stb).
Mondjuk az még nem derült ki, hogy Trier annak a bizonyos szerszámnak melyik oldalán van, mert egy elefánt sem biztos, hogy megérzi azt, ha egy egér hátulról rámászik közösülési szándékkal.

A film két részre tagolódik: Justine és Claire alcímekkel, amely első blikkre egy testvérpár egyik majd másik tagjának szemszögéből sejteti értelmeztetni a mesét. Jobban belegondolva mindkét részben ugyanazt látjuk. Az elsőben Justine számára ér véget a világ, a Melankólia ő maga, és belülről csapódik önmagának, vértelen halált okozva a környezetében. A másodikban, Claire történetében (a) Melankólia látványos, valóságos, és elkerülhetetlen.

A kezdő jelenet, vagy nyitány (vagy főcím?) mozgó állóképekkel indít, ahol az egész filmet végigpörgetik metaforákba ágyazva. Nagyon lassan mozgó archetipusokat látunk, például a menyasszonyt fojtó indákká alakuló hitvesi uszállyal.
A tulajdonképpeni film csak ezután kezdődik, éles váltással. Tipikus dán humort látunk, a limuzin képtelen arra, hogy bekanyarodjon a mezsgyekövekkel szegélyezett vidéki, kanyargós úton. A kamera dogmásan rángatózik, és ha nem angolul beszélnének, elhinnénk hogy Dániában vagyunk. Azonban angolul beszélnek, és a zseniális Stellan Skarsgard kivételével mind egy szálig amerikai (Kiefer Sutherland, John Hurt) vagy amerikoeurópai (Udo Kier, Charlotte Rampling, Charlotte Gainsbourg). Trier összegyűjtötte a legdánabbul kinéző amcsi szinészeket, még ha a melltájékon jól kikerekedett Kirsten Dunst nem is egy Paprika Steen. Sőt, esküvőn vagyunk (Hullámtörés), ahol a népes család lázadó tagjai botrányos kijelentéseket tesznek (itt a Vinterberg rajongók bólogatnak : igen, ez a Születésnap). Az esküvői jelenet kellemesen lagymatag, ám baljós előérzet lengi be azt. Miközben mindenki megpróbál boldognak látszani, Justine, az ifjú ara éppen vesztésre áll a depresszióval szemben.
John és Justine azon frissében széthulló házassága világosan tükrözi Trier elképzelését a párkapcsolatokról. A nők már rég elhidegültek a gyenge, statiszta jellegű férfiaktól.
Justine és Claire furcsa testvérpáros. Justine tűnik először hisztérikának, életképtelennek, ám a történet másik felében kiderül, hogy nagyon is éles eszű, és következetes, megjósolja a kisbolygó becsapódását (a nők Trier világában különös képességekkel bírnak). Nővére, Claire kiegyensúlyozottsága főleg a materiális biztonságra épül (férje gazdagsága, család illúziója, anyagi világ). Ahogy ez veszélybe kerül, úgy csúszik ki a talaj ő alóla is. A közelgő Melankóliával különös a kapcsolata Justine-nek. Mindenkivel ellentétben ő nem fél tőle, talán várja is a pillanatot, amikor megszűnik a Föld, átadja magát neki, a szerelmese. Hasonlatos a meghalni vágyó emberhez, aki már nyugodtan, szinte vidáman várja a halált.
A második rész egyértelműen erősebb az elsőhöz képest, Trier végre elkapta a ritmust. Míg az első egy vérszegény, begyógyszerezett családi dráma, addig a második egy Tarkovszkij jellegű rejtvény. Metafizikai tűzijáték, és eközben hiteles is.
A világvége valahogyan így képzelhető el a Roland Emmerich-féle marhaságok helyett, hiszen a halált, mégha tömeges is, mindenki egyedül éli meg, a saját, menedéket nem nyújtó varázsbarlangjában.

Lars Von Trier alatt rezgett a léc, de végül átcsúszott. Kiírta magából a bántó érzéseket, és a végeredmény még csak nem is lóg ki nagyon az életműből. Mégha most nem is a játékos, kópé Triert láttuk is, hanem a szarkasztikus, életunt Triert, aki ezzel a terápiával próbált megszabadulni a melankóliájától. Ám, reméljük tud róla, hogy legközelebb már nem lesz elég holmi nácizás, legközelebb robbantania kell. Mondjuk akkorát, mint a '90-es évekbeli filmjeivel. Hajrá.