Tetro

Utolsó tangó Buenos Airesben

(Tetro, Francis Ford Coppola, 2009)

Sokáig halogattam a legújabb Coppola-alkotás megtekintését. Nem is azért, mert tartottam az esetleges csalódástól, vagy ama bizonyos elvárásokkal eltelve ültem volna be a moziba. Nem, az ok egyszerű volt: nem érdekelt a film jötte, a Tetrot egy szebb napokat látott mester hattyúdalaként könyveltem el, így nem is vártam semmi jót tőle.

Pedig az elvárások nagyok lehetnének! Mégiscsak a Nagy Francis Ford Coppoláról van szó, aki a '70-es években zsinórban készítette a veretes alkotásokat: Keresztapa, Magánbeszélgetés, Apokalipszis most - mind a kritkusok, mind a nagyközönség ódákat zengenek még ma is ezekről. Indonéziától, oroszországon keresztül mondjuk a patagóniai fennsíkig mindenhol akad egy "don", aki Vito Corleonétől leste el a maníreket, és azt is tudjuk, hogy Wagnert kell betenni a magnóba, ha éppen napalmmal akarunk megszórni egy vietámi falut kora reggel.
Aztán a '80-as évektől kezdve Coppola sorra készítette a középszerű (vagy mondjuk ki: szar) filmeket. A Coppola família családregényében a következő fejezet a csillagszemű leányé, Sofiáé volt, aki szintúgy nem tudott egyről kettőre vergődni a szabálytalan filmek rengetegében.
Térjünk azonban vissza a kritika tárgyához, mivelhogy a sors úgy akarta, hogy megnézzem a Tetrót! Lássuk, folyik-e még digóvér az agg direktor ereiben!

A kétórás mozi után megállapítottam, hogy ezt a kérdést még mindig nem tudom lezárni, ugyanis a Tetro legalább annyira rossz, mint amennyire jó.
Adott a környezet, Argentinában, a ... mikor is? A film első, egész pofásan fényképezett részében a '40-es évekre gyanakodtam, valamikor Pearl Harbor után, nyílván a régi argentin utcáknak, régi autóknak, monokróm színhasználatnak köszönhetően (Coppola szárnyal, a miliőábrázolás keveseknek megy így, mint neki). Aztán előkerül egy két mobil, laptop, majd újra egy ósdi kórházban járunk, ásatag kéziratokat böngészünk, és végképp nem tudjuk hová datálni a filmet. Van egy zavaros történetünk is, egy amerikai (?) tengerész (?) fiú (?-na jó, ezt most szarkazmussal írtam) kiköt egy argentin városban, kopogtat, ajtó kinyit, csábos, tüzes fekete senorita mosolyog. beszélgetnek, szóba kerül a nagy Tetro neve, aki... üzletember? pornószínész? oroszlánszelídítő? Nicsak, ez Vincent Gallo, az Arizónai álmodozókból! Megtudhattjuk, hogy ő egy nagy író, de nagyon nagy ám, ezt többször is elmondják nekünk. Tetro ki sem látszik a kiábrándultságból, mániás depressziós, talán alkotói válságban is lehet, megvan keze-lába-bomba nője, ő mégis rinyál, legszívesebben lekevernénk neki egyet. Nem örül a gyerek érkezésének, küldené vissza a hajóra, de a büdös kölök csak marad. Ezután megtudhatjuk, mi a kapcsolat Tetro, és a srác között, jönnek a régi slágerek: alkotó-alkotás, tékozló fiú, felnövés, opus magnum, stb.
A film nagy hibája, hogy nincsen erős színészi játék benne. A színészek-színésznők súlytalanok, néha úgy érezzük, csak épp arra jártak, máskor meg túljátsszák a szerepüket, de mindig elmondható az, hogy vergődnek. Talán Gallo játszik hitelesen benne, mondjuk ő bizonyos tekintetben a valóságban is megélte ezt a szerepet. Abszolút hiteles viszont a mi Mefisztónk, az iszonyú hülye nevű Klaus Maria Brandauer (hogy lehet egy férfinak Maria neve?!). Az öreg keveset szerepel, de minden rezdülése maga a nagybetűs színészet, borzongató nézni. Vannak még nők is a filmben, akik sírnak-nevetnek, de legalább jól néznek ki.
Aztán a másik nagy hiba a rosszul megírt forgatókönyv. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, nem tudjuk hol vagyunk, mikor, és miért. A hangsúlyok néha váratlanul, és logikátlanul áttevődnek. Amikor azt hisszük, hogy Tetróról szól a film, végül kiderül, hogy mégsem. Vannak nagyon nagy blődségek is: Alone karaktere egyszerűen nevetséges, és felesleges (talán ez kritika lehet a művészetkritikusokhoz, ámbár FFCoppola sosem folyt ilyesmibe bele), a szégyenlős, 18 éves lányka simán benne van egy kis leszbi-gruppen mókában, és még amitől már kínomban röhögtem az a "én vagyok az apád- ölj meg" (="Luke, én vagyok az apád") jelenet volt. Klisé!

Ennyi hiba, és rosszul megszerkesztettség után nehéz elhinni, hogy ez a film létjogosultsággal rendelkezik, sőt egész klassz kis film. Pedig így van. Már említettem, hogy Coppola ezúttal is hiteles, élő környezetet teremtett, olyan keresztapásat. Az apróságok, apró gesztusok, közjátékok azok ahol Coppola erős, például a ruhákat az ablakon kiszóró kurva jelenetében éreztem, hogy igen, ez az ember régen nagy dolgokat csinált. Ez így, ilyen módon nem áll senki kezére sem.
A történet lehet, hogy zavaros, vagy vontatott, de ilyen húrokat mégsem pengetnek sokan manapság, a látvány, a videoklipszerű vágások, és a szájbarágós 3D korában. A családi kötelékek mindig is különösen fontosak egy olasz-amerikainak, itt is szinte láthatatlan szereplőként funkcionál, életre kel.
Az alkotás szereplőként való funkcionálása, a múlt életre keltése (színes flashbackekben), a női (vagy álnői) karakterek európai-ízűvé teszik a Tetrót (sokszor volt olyan érzésem, mintha egy Almodóvar filmet néznék), de ez nem baj. Kevés ilyet látunk manapság, pláne nézhetőt. Márpedig az öreg filmje nézhető, hiteles, és őszinte. Coppola olyan jó filmet, mint régen, de nem is csinálhatott, azoknak az időknek vége, és benne most ez volt, neki sokat jelenthet a Tetro.
Nekünk is jelenthetne, mert igaz, hogy nem lesz belőle klasszikus, hibáktól hemzseg, de mégiscsak unikum. FFC kortársai, a régi új-hollywoodiak mit is csinálnak manapság? De Palma akciófilmeket, olyan plázásakat; Scorsese végre Oscarral a zsebében komformizálódott; Miliussal nem tudom mi van; George Lucas=Star Wars biszbaszok; Spielbergre meg már nem annyira jellemző a megalománia.
Coppola viszont lélekben visszarepült a '70-es évek elejére. Nézzük el neki ezt az öregkori hóbortot.





		Főoldal		Utolsó tangó Buenos Airesben (Tetro, Francis Ford Coppola, 2009) Sokáig halogattam a legújabb Coppola-alkotás megtekintését. Nem is azért, mert tartottam az esetleges csalódástól, vagy ama bizonyos elvárásokkal eltelve ültem volna be a moziba. Nem, az ok egyszerű volt: nem érdekelt a film jötte, a Tetrot egy szebb napokat látott mester hattyúdalaként könyveltem el, így nem is vártam semmi jót tőle. Pedig az elvárások nagyok lehetnének! Mégiscsak a Nagy Francis Ford Coppoláról van szó, aki a '70-es években zsinórban készítette a veretes alkotásokat: Keresztapa, Magánbeszélgetés, Apokalipszis most - mind a kritkusok, mind a nagyközönség ódákat zengenek még ma is ezekről. Indonéziától, oroszországon keresztül mondjuk a patagóniai fennsíkig mindenhol akad egy "don", aki Vito Corleonétől leste el a maníreket, és azt is tudjuk, hogy Wagnert kell betenni a magnóba, ha éppen napalmmal akarunk megszórni egy vietámi falut kora reggel. Aztán a '80-as évektől kezdve Coppola sorra készítette a középszerű (vagy mondjuk ki: szar) filmeket. A Coppola família családregényében a következő fejezet a csillagszemű leányé, Sofiáé volt, aki szintúgy nem tudott egyről kettőre vergődni a szabálytalan filmek rengetegében. Térjünk azonban vissza a kritika tárgyához, mivelhogy a sors úgy akarta, hogy megnézzem a Tetrót! Lássuk, folyik-e még digóvér az agg direktor ereiben! A kétórás mozi után megállapítottam, hogy ezt a kérdést még mindig nem tudom lezárni, ugyanis a Tetro legalább annyira rossz, mint amennyire jó. Adott a környezet, Argentinában, a ... mikor is? A film első, egész pofásan fényképezett részében a '40-es évekre gyanakodtam, valamikor Pearl Harbor után, nyílván a régi argentin utcáknak, régi autóknak, monokróm színhasználatnak köszönhetően (Coppola szárnyal, a miliőábrázolás keveseknek megy így, mint neki). Aztán előkerül egy két mobil, laptop, majd újra egy ósdi kórházban járunk, ásatag kéziratokat böngészünk, és végképp nem tudjuk hová datálni a filmet. Van egy zavaros történetünk is, egy amerikai (?) tengerész (?) fiú (?-na jó, ezt most szarkazmussal írtam) kiköt egy argentin városban, kopogtat, ajtó kinyit, csábos, tüzes fekete senorita mosolyog. beszélgetnek, szóba kerül a nagy Tetro neve, aki... üzletember? pornószínész? oroszlánszelídítő? Nicsak, ez Vincent Gallo, az Arizónai álmodozókból! Megtudhattjuk, hogy ő egy nagy író, de nagyon nagy ám, ezt többször is elmondják nekünk. Tetro ki sem látszik a kiábrándultságból, mániás depressziós, talán alkotói válságban is lehet, megvan keze-lába-bomba nője, ő mégis rinyál, legszívesebben lekevernénk neki egyet. Nem örül a gyerek érkezésének, küldené vissza a hajóra, de a büdös kölök csak marad. Ezután megtudhatjuk, mi a kapcsolat Tetro, és a srác között, jönnek a régi slágerek: alkotó-alkotás, tékozló fiú, felnövés, opus magnum, stb. A film nagy hibája, hogy nincsen erős színészi játék benne. A színészek-színésznők súlytalanok, néha úgy érezzük, csak épp arra jártak, máskor meg túljátsszák a szerepüket, de mindig elmondható az, hogy vergődnek. Talán Gallo játszik hitelesen benne, mondjuk ő bizonyos tekintetben a valóságban is megélte ezt a szerepet. Abszolút hiteles viszont a mi Mefisztónk, az iszonyú hülye nevű Klaus Maria Brandauer (hogy lehet egy férfinak Maria neve?!). Az öreg keveset szerepel, de minden rezdülése maga a nagybetűs színészet, borzongató nézni. Vannak még nők is a filmben, akik sírnak-nevetnek, de legalább jól néznek ki. Aztán a másik nagy hiba a rosszul megírt forgatókönyv. Nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, nem tudjuk hol vagyunk, mikor, és miért. A hangsúlyok néha váratlanul, és logikátlanul áttevődnek. Amikor azt hisszük, hogy Tetróról szól a film, végül kiderül, hogy mégsem. Vannak nagyon nagy blődségek is: Alone karaktere egyszerűen nevetséges, és felesleges (talán ez kritika lehet a művészetkritikusokhoz, ámbár FFCoppola sosem folyt ilyesmibe bele), a szégyenlős, 18 éves lányka simán benne van egy kis leszbi-gruppen mókában, és még amitől már kínomban röhögtem az a "én vagyok az apád- ölj meg" (="Luke, én vagyok az apád") jelenet volt. Klisé! Ennyi hiba, és rosszul megszerkesztettség után nehéz elhinni, hogy ez a film létjogosultsággal rendelkezik, sőt egész klassz kis film. Pedig így van. Már említettem, hogy Coppola ezúttal is hiteles, élő környezetet teremtett, olyan keresztapásat. Az apróságok, apró gesztusok, közjátékok azok ahol Coppola erős, például a ruhákat az ablakon kiszóró kurva jelenetében éreztem, hogy igen, ez az ember régen nagy dolgokat csinált. Ez így, ilyen módon nem áll senki kezére sem. A történet lehet, hogy zavaros, vagy vontatott, de ilyen húrokat mégsem pengetnek sokan manapság, a látvány, a videoklipszerű vágások, és a szájbarágós 3D korában. A családi kötelékek mindig is különösen fontosak egy olasz-amerikainak, itt is szinte láthatatlan szereplőként funkcionál, életre kel. Az alkotás szereplőként való funkcionálása, a múlt életre keltése (színes flashbackekben), a női (vagy álnői) karakterek európai-ízűvé teszik a Tetrót (sokszor volt olyan érzésem, mintha egy Almodóvar filmet néznék), de ez nem baj. Kevés ilyet látunk manapság, pláne nézhetőt. Márpedig az öreg filmje nézhető, hiteles, és őszinte. Coppola olyan jó filmet, mint régen, de nem is csinálhatott, azoknak az időknek vége, és benne most ez volt, neki sokat jelenthet a Tetro. Nekünk is jelenthetne, mert igaz, hogy nem lesz belőle klasszikus, hibáktól hemzseg, de mégiscsak unikum. FFC kortársai, a régi új-hollywoodiak mit is csinálnak manapság? De Palma akciófilmeket, olyan plázásakat; Scorsese végre Oscarral a zsebében komformizálódott; Miliussal nem tudom mi van; George Lucas=Star Wars biszbaszok; Spielbergre meg már nem annyira jellemző a megalománia. Coppola viszont lélekben visszarepült a '70-es évek elejére. Nézzük el neki ezt az öregkori hóbortot.