Silencing the Singing EP (2001)

Az előző EP párdarabja, itt már 3 track van. Folytatódik a Tribes of Neurot- féle ambient irányvonal, nehéz elhinni, hogy ez ugyanaz a zenekar, aki a Nattens Madrigalt készítette anno. Kiemelkedő a Not Saved c. dal a harangjátékkal.

Lyckantropen Themes (2002)

Ez egy filmzene, ami nem ér meglepetésként, hiszen az utóbbi lemezek is gyakorlatilag filmzenék voltak, csupán a fejünkben játszódó filmhez. A tételek nagyjából ugyanazt a lassú, billentyűs témát pedzegetik, bár később egy gyorsabb, techno szerzeményt is hallhatunk. Clint Mansell hatását le sem tagadhatnák Ulverék

A Quick Fix of Melancholy EP (2003)

Ez is egy teljesen más zene, mint az eddigiek, bár a kísérletezés náluk hétköznapinak fogható fel. Egyet léptek az opera, a komolyzene felé, és végre van ének is!

Svidd Neger Soundtrack (2003)

Néger a fjordokon. Kaotikus, és groteszk film. Nagypapa női ruhában, 15 év körüli néger gyerek bilivel a fején, recskázó fickó a fenyvesek közt, zombi-feleség, musical betétek - jiiháá! Nézhetetlen film, pedig jól van fényképezve. A zenéjét pedig az Ulver szerezte, és amilyen szar a film, annyire zseniális a soundtrack!

Blood Inside (2005)

Az utóbbi idők EP-zgetős, filmzenézgetős időszaka után egy nagylemez. Újra van gitár, és élő dob! A legőrültebb Ulver lemez, egy-két téma egy Mr. Bungle albumon is elférne. Van egy karácsonyi dalunk (Christmas címmel), de van itt toccata, blastbeat, balkáni ütemek, lehet válogatni. van vér az Ulver pucájában!

Shadows of the Sun (2007)
Nyoma sincs a Blood Inside őrületének. Halk, merengő dalok, csak ének, és billentyűsök, fúvósok. melnkólia, és elvágyódás érződik ki a számokból, és valamiféle nyugalom, mozdulatlanság. A lenyugvó nap árnyékot vet erre a sivár világra, mi pedig szótlanul nézzük azt, ami valaha még megvakított volna.

 

Az Ulvert idén elcsíphetjük Magyarországon is! Augusztus 8-án a Fekete Zaj fesztiválon!

Info: http://www.feketezaj.hu/

 

Egy Ulver lemezről kritikát írni többnyire közhelyek elsütögetését jelenti. Vannak olyan frázisok, amelyeket kötelező kör jelleggel nemcsak illik, de egyenesen muszáj megemlíteni. A kritikaíró szókincsére, stílusára, felkészültségére van bízva, de le kell nyelni a békát. Meg kell említeni, hogy az Ulver (norvégul: Farkasok) mennyire egyedi színfoltja nemcsak a norvég rock-metál szcénának, de úgy általában véve globális szinten párját ritkítja.

Szólni kell arról is, hogy a zenei műfajokat ők csak érdekes, egyszer használatos gúnyának tartják, amit még bőven kihasználás előtt leselejteznek. Nyílván akkor már meg kell említeni konkrétan mely versenyszámban játszottak eddig. Folk beütésű black-metál csapatként kezdtek, körülöttük olyan haverok, mint a Darkthrone, Satyricon, Emperor. Aztán amikor kezdtek volna belejönni, úgy a '97-es Nattens Madrigal tájékán, eldobták a gitárokat, és elkezdtek trip-hopot játszani. A Nattens Madrigal idején egyébként néhány érdekes pletyka keringett a csapatról, egyrészt, hogy az album szar hangzása annak köszönhető, hogy azt egy erdőben vették fel. A másik szóbeszéd a szar hangzást annak tulajdonította, hogy a lemezfelvételre kapott pénzt a tagok mind elbulizták, imígyen lett sufni-jellege a lemeznek.

Megemlítendő még az Ulver tagjainak zenei felkészültsége is, kísérletezésre való állandó készsége. Náluk ott kezdődik a zene, ahol más zenekaroknál befejeződik. És a legutolsó üres közhely, hogy az Ulver zenéje leírhatatlan. David Coverdale (a Whitesnake és még ki tudja minek a bájolgó énekese) aranyköpése, miszerint a zenéről beszélni olyan, mint lerajzolni egy focimeccset - az Ulver esetében hatványozott. Az Ulver zenéjét nem lehet elmagyarázni.

És ugyanakkor, ezek a közhelyek, amelyekről eddig pofáztam, mind hiábavalók a laikusoknak, mert elképzelni sem tudják. Akik meg már belekóstoltak az Ulver zenei kaleidoszkópjába, annak az unalomig ismert evidenciák a leírtak.

Valószínűleg Ulverék is szembe röhögnek minden ilyen magyarázkodást, ami a zenéjüket elemezné. A csomó belemagyarázást, koncepciókeresést. Nekik nincs olyan, mindent csak a poén kedvéért csinálnak. Nekik a kihívás annyi, hogy minél érdekesebb hangzást csípjenek el, a stílusok kereteit már rég lebontották maguk körül.

Egy új Ulver lemez esetében nem is az a kérdés, hogy teljesen más lesz-e, mint az előzőek, hanem hogy elérték-e már a zenei univerzumuk határait. Legtöbbször az derül ki, hogy az Ulver zenei képességei nem ismernek határokat, legalábbis nincs az a zenész, aki addig elmerészkedett volna, mint ők.

A 2011-es Wars of the Roses ismét egy mérföldkő a zene ember nem járta vidékén. A csapatot immár Daniel O' Sullivan angol multiinstrumentalista, kísérleti zenész erősíti teljes jogú tagként. Ő egyébként a hírhedt Sunn O))) koncertjeit is erősítette. A dalok írásában is kivette a részét, megtörve az őstag Kristoffer Rygg (vagy régebben Garm, másoknak meg Trickster G) és Tore Ylwizaker hegemóniáját. Az egészhez még az jön hozzá, hogy az így felállt Ulver tavaly életében először koncertet adott, idén meg turnéra indul! Ami, ismerve a zenéjüket, illetve egy-két durván ambient albumukat, nem sámli. Vajon milyen lehet a setlist? Kétórányi érthetetlen prüntyögés? Nem, vannak itt "slágerek" minden időszakban, még az EP-s, meg filmzenés korszakukban is. Össze is állítottak egy olyan programot, ami a legtöbb lemezüket reprezentálja (kivéve persze az első három lemezt), vannak dalok a Silence EP-kről, a Perdition City-ről, az utolsó kettő lemezről, és még a Themes-ről is egy.

Térjünk vissza a cikk tárgyához, a Wars of the Roses albumhoz. lendületesen indul a February MMX, húzós, ám nem zúzós témával, samplerekkel tarkított elektrock szökellés. A továbbiakban visszavesznek a száguldozásból, és inkább a hangulatteremtésre helyezik a hangsúlyt. A Norwegian Gothic-ot egy darkosabb Radiohead is írhatta volna, kamrazene ezeréves kísértetekkel.

A Providence és a September IV a nyugalomról szólnak. Másképpen nyugisak ezek, mint az előző, Shadows of the Sun dalai. Azokban a csend a reményvesztettség, feladás, elmúlás békéje volt, az album Solitude dala (Black Sabbath feldolgozás!) pedig a leghitelesebb dal az elhagyatottságról, amit életemben hallottam. Itt a nyugodtság nem az elmúlt nap kudarcai, üressége folytán jelentkező csüggedtséget jelenti. Inkább az elmúlt idők, évek, évszázadok megélt tapasztalata, és az ebből fakadó bölcsesség, magabiztosság érzete lengi körül ezeket a pillanatokat.

Rózsák háborúja - az angol történelem egyik fejezete, a York-, és Lancaster-házak harmincéves viszálya - az album címe, és egyéb utalás is található Angliára, hol a tradíciók oly mértékben határozzák meg a mindennapokat.

Tradíció a mottója ennek a lemeznek, és ezen a ponton meg is lepődhetnénk. Az Ulver és a tradíciók? Hiszen pont ők azok, akik fittyet hánynak minden kőbe vésett szentírásra. Ők azok, akik a szüntelen megújulást vallják ars poeticájuknak, még saját, frissen elkészült lemezeiket is múlt időnek érzik. Hogy egyeztethető hát össze a progresszivitás az ősök tiszteletével? Talán az az érettség, ami a nagykorúsággal jár (és az Ulver már betöltötte a 18-at!), talán az hozza azt, hogy a múltat a jövő zálogának tekinthetjük. Az ősök tudása nem hátráltathatja a fejlődést, inkább segíti.

Az igazi válasz erre az ellentmondásra az album 15 perces záródarabja, a Stone Angels. Ambient darab, a háttérben Daniel szaval, és egy furcsa utazásra hív bennünket. Talán egy régi temetőkertbe, ahol a mozdulatlan kőszobrok rég elfeledett eszmék emlékei. A szobrok mozdulatlannak tűnnek, ám mozgásban vannak valójában, időtlen harcban halálukkal, a fejük felett lebegő feledés ködével. Az idő nekik nem számít, máshogyan mérik ők, mint mi, ami nekünk sebesen haladó folyó, az nekik üvegtenger.

Ilyen hát a Wars of the Roses, természetesen most sem tagadták meg magukat a norvég atyafiak. Ám évekig tartó fejlődésük során most először visszanéztek, végigmérték a megtett útjukat, és eltűnődtek, talán életen-halálon-elmúláson-újrakezdésen. Az biztos, hogy a pihenőjük nem tart sokáig, és megint útnak indulnak, olyan tájakra, ahol még senki sem járt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bergtatt (1995)
Az első lemez még metál volt, a feketébb változatból, erőteljes folk hatásokkal. Bergtatt - "Aki felment a hegyre", mendemonda 5 fejezetben. Príma munka.

Kveldssanger (1996)
A black metal trilógia második darabja. Igazából annyira black metal, mint egy Enya lemez. Tiszta énekre, és akusztikus gitárra íródott az album, semmi durvulás nincs. Séta nyári alkonyatkor a norvég erdőkben.

Nattens Madrigal (1997)
A legenda szerint az erdőben vették fel. Kíméletlen black metal, az első hangtól az utolsóig, tömény izomból kúrás. Blastbeat szünet nélkül, pengeélesre feltekert gitárok, Garm vicsorgása pedig felér egy falka őrjöngő farkaséval.

Themes for William Blake's Marriage of Heaven and Hell (1998) Na itt kezdődtek a gondok. Gondok? Hiszen ez az egyik legjobb Ulver album! Hátraarc a black metalnak. Indusztriális hatások, filmzene, ambient, trip-hop jellemzi a cuccot. Olyan, mint egy bizarr rockopera rock nélkül, amely William Blake költészetére épül.

Metamorphosis EP (1999) Beszédes a cím, végleg búcsúznak a gitároktól. Az első szám elektronikus tánczene, de a többiben is inkább a samplerek, programozott ütemek viszik a prímet. Néha megidéződik ugyan az előző album (Gnosis), de ők már olyan úton járnak, amelyet még nem taposott senki eddig.

Perdition City (2000) Újabb hangok. Még elektronikusabb, még kísérletezőbb ez a lemez. Sokak szerint nincsenek is dalok, csak improvizáció. Megpróbáltak minél több hangszert valamilyen effekttel helyettesíteni. A végeredmény egy rideg, élettelen világ, egy város valamikor a következő században, talán egy idegen bolygón.

Silence Teaches You How to Sing EP (2001)Amikor azt hisszük, a Perdition City után már nem lehet tovább variálni, a srácok kiadják ezt a kislemezt, rajta egyetlenegy, 25 perces track-kel. Lassú, monoton témák építgetése, kibontása, legtöbbször hangminták, statikus zajok által. Minimal/ambient a játék neve.